Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye

A VIDÉK ZSIDÓ EMLÉKEZETE

Font Size

SCREEN

Cpanel

Nagykőrös

Az első zsidók az 1750-es és az 1760-as évek között érkeztek Nagykőrösre. 1808-ban már 76 izraelita élt itt, akiknek 1778 óta hitközségük és szentegyletük volt. Már a 18. században imaházat és iskolát tartottak fenn. Első zsinagógájukat, amelyet a városi tanács segítségével építettek, 1817-ben a zsidó újév napján avatták fel. A hagyomány szerint akkor hangzott el először hazánkban magyarul zsinagógaszentelő.

A nagykőrösi zsidók többsége a 19. század elején az írott források alapján „házaló kereskedő” volt. A zsidóság száma fokozatosan nőtt a városban, 1840-ben 237 (1,4 százalék), 1880-ban

694 (3 százalék), míg 1910-ben már 727 (2,5 százalék) izraelita élt Nagykőrösön. Az első világháborúban 117 nagykőrösi zsidó – tehát a teljes zsidó populáció 16 százaléka – vett részt, akik közül 19en haltak hősi halált. A világháború, valamint az azt követő forradalmi és ellenforradalmi évek a hitközösségi életet megbénították. Először a Tanácsköztársaság, majd a román megszállás alatt fosztották ki a helyi hitközséget. Az ellenforradalmi korszakban sikerült talpra állni, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az 1911-ben földrengésben megrongálódott zsinagóga helyett a hitközség 1925 augusztusában új zsinagógát avatott fel.

A helyi zsidóság fontos szerepet játszott Nagykőrös gazdasági, közéleti és kulturális életében. Sokan voltak közülük ügyvédek, orvosok, városi képviselők, de a legtöbben kereskedők. A város és a környék legnagyobb vállalatait ők alapították és vezették. Többek között: a Neu-féle gyümölcs- és baromfifeldolgozót, a Rosenfeld-féle ecetgyárat, a Pláger és Társa téglagyárat és az ország egyik legsikeresebb élelmiszerexportőr vállalatát, a Benedek József és Fia céget.

Az antiszemitizmus az ellenforradalmi korszak elejétől hangsúlyosan jelen volt a településen. Több szélsőséges szervezet is működött Nagykőrösön, amelynek köszönhetően a világgazdasági válság idején a zsidóságot több támadás is érte. 1932-ben a helyi zsinagógát és több zsidó család lakását rongálták meg, 1933-ban pedig a kaszáskeresztesek szerveztek tüntetést a városban. Sőt 1936-ban még a későbbi nyilas politikus, Böszörmény Zoltán is szervezett egy botrányos kimenetelű, szélsőjobboldali tüntetést Nagykőrösön.

1941-ben 478 (1,6 százalék) izraelita vallású és 58 (0,2 százalék) nem izraelita vallású zsidó élt itt. 1944 áprilisában megkezdték a nagykőrösi zsidók tervszerű kifosztását. 1944 tavaszán a helyi neológ anyahitközség tagjainak száma 375 fő volt. A hitközség elnöke Benedek György kereskedő, anyakönyvvezető rabbija Grósz Dávid volt.

Április 21én már nem nyithattak volna ki a zsidó tulajdonú üzletek, de ez Nagykőrösön nem valósult meg. A városi tanácsnok egyik levele szerint a következők történtek aznap reggel: „Április hó 21-én reggel 9 óra után a főtérre néző helyiségem ablakából láttam, hogy a piactéri zsidó üzleteket kinyitották, és a közönség betódult a boltokba. Megjegyzem, hogy a nagykőrösi zsidóság a rendelet kihirdetéséről rádió útján nem értesülhetett, mert a Magyar Királyi Rendőrség Nagykőrösi Kapitánysága a zsidók tulajdonában lévő 117 rádiókészüléket még 1944. március 22-én összeszedte…” Másnap délelőtt azonban a hatóságok végül is felfüggesztették a zsidó üzletek működését. Ezzel az intézkedéssel a nagykőrösi közellátás igen súlyos helyzetbe került.

A vonatkozó belügyi rendelet szerint Nagykőrösön is létre kellett hozni egy gettót a helyi zsidóság részére. A zsidók elkülönítésére a városi vezetők két tervváltozatot dolgoztak ki. Az egyik szerint az izraelita családokat a mellékutcákban lévő zsidó házakba kellett volna összeköltöztetni úgy, hogy minden család egy-egy szobát vehessen igénybe. Erre vonatkozóan beosztás is készült, amelyet elvetettek, mert így a város külső részein élő „keresztény” földműveseket kellett volna a belvárosi zsidó polgárházakba költöztetni. Ezt azonban nem lehetett megtenni, mert ezeknek az embereknek a lakhelyük egyben a megélhetési forrásukat is jelentette. A másik tervezet szerint a módosabb zsidó családok polgárházaiba lett volna célszerű összeköltöztetni az izraelitákat, ezek azonban nem képeztek összefüggő területet, így nem különültek volna el a keresztények lakhelyétől.

A gettó kijelölése problémájának megoldását végül egy kirendelt miniszteri biztos oldotta meg. A gettó számára 14 zsidó tulajdonú házat jelölt ki a város területén. Ezek a következő házszám alatt voltak: Patay u. 8., 10., 10/A, 10/C, 12., 13. és 16., Szász Károly u. 5., illetve Rákóczi u. 13., 15., 20., 24. és 32. Ezenkívül a zsinagóga és a zsidó elemi iskola is a gettó részei voltak. A gettó tehát heves tiltakozások közepette jött létre, hiszen azt a „keresztény” lakóövezettől és intézményektől teljes mértékben nem sikerült elkülöníteni, másfelől a város központjában volt. Az az esetleges megoldási javaslat is felmerült, hogy a helyi Pláger-féle téglagyárba helyezzék át, de végeredményben a miniszteri biztos javaslata maradt érvényben.

1944. május végén a 450 személyt számláló nagykőrösi zsidóságot 14 lakóház 42 szobájába költöztették össze. Ez átlagosan azt jelentette, hogy egy-egy házba 30-60, egy-egy szobába pedig 10 személy zsúfolódott össze. A gettóvá nyilvánított házak falára a következőt írták fel: „Zsidók lakhelyéül kijelölt épület. Hatósági engedély nélkül idegeneknek belépni tilos.”

1944. június 16-án és 17-én a nagykőrösi gettó lakóit átköltöztették a kecskeméti gyűjtőtáborba, ahonnan június 27-én, illetve 29-én deportálták őket Auschwitz-Birkenauba.

1945 után nagyon kevesen tértek vissza a városba, de sikerült újjáéleszteniük a hitközséget. A holokauszt során 414 nagykőrösi zsidó vesztette életét. Emléküket mártírtábla őrzi a helyi zsinagóga falán.

  • in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 807-889, Vági Zoltán Végső István

Bejelentkező űrlap