Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye

A VIDÉK ZSIDÓ EMLÉKEZETE

Font Size

SCREEN

Cpanel

Kiskunhalas

Kiskunhalasra az első zsidó 1744-ben érkezett. Az elsősorban kereskedéssel foglalkozó zsidók letelepedését a Jászkun kerület vezetése megpróbálta ugyan megakadályozni, de a helyi városi tanács mégis támogatta őket a görög kereskedőkkel szemben. A hitközség szépen fejlődött, és fokozatosan építette ki intézményeit. 1851-ben alakult meg hivatalosan, később az ortodoxiához csatlakozott. Az első zsinagógájukat 1858-ban építették fel. Számos kiskunhalasi zsidó virilisként a helyi vezetés tagjává vált, és így a város kulturális és közéletére jelentős befolyást gyakorolt. Gazdasági szempontból a Schneider család kereskedelmi vállalkozása érdemel említést, hiszen vállalatukat a trianoni Magyarország egyik legnagyobb baromfi-, gyümölcs- és terményexportőrévé tették. A kiskunhalasi zsidók többségében kereskedők voltak, akik a mezőváros kereskedelmi kapcsolatait megalapozták. Kulturális szempontból említést érdemel a Práger család, amely a város egyetlen folyamatosan működő időszaki folyóiratát majdnem ötven évig üzemeltette.

Kathona Mihály polgármester irányításával, a zsidótörvények segítségével 1939-től megkezdődött a zsidók kiszorítása a város gazdasági és társadalmi életéből. Ehhez hathatós támogatást nyújtott a város országgyűlési képviselője, a szintén zsidóellenes gróf Teleki Mihály. A keresztény szervezetek és a városi vezetés szűk kör kezébe került. A város antiszemita vezetői a zsidótörvények életbelépése után a helyi zsidókat folyamatosan zaklatták. 1942 telén például 152 zsidót szólítottak fel, hogy a város határában lévő hóakadályokat pénzbüntetés és elzárás terhe mellett szüntessék meg.

Kiskunhalason 1941-ben 742 (2,2 százalék) izraelita vallású és 28 (0,1 százalék) kikeresztelkedett zsidó lakott. 1944 áprilisában az ortodox anyahitközségnek 555 tagja volt. Az anyahitközség elnöke Práger József ügyvéd volt. Az anyakönyvvezető rabbi tisztét Dohány József, a rabbiét Dohány Marcell töltötte be.

1944 márciusa után Kiskunhalason is megkezdődött a zsidók társadalomból való végleges kiszorítása és elkülönítése. Kathona polgármester 1944. május 12-én állítatta fel a helyi zsidó tanácsot. Elnöke Práger József hitközségi elnök lett, további tagjai Hollander Ignác ügyvéd, Kun Benő kereskedő, Fodor Dezső kereskedő, Schwartz Ferenc kereskedő voltak.

A városi tanács 1944. május 15-i határozata 40 épületből álló gettót jelölt ki. A terület a zsinagóga és a környékbeli épületek, valamint a Hangya Szövetkezet bérletében lévő Schneider-cég telephelyén található munkáslakások együtteséből állt. A beköltözés 1944. május 22-én reggel 5 órakor kezdődött meg. Az 1944. május 31-én kelt határozatban a közigazgatási és a rendőri-csendőri szervek közös leiratban szabályozták a gettó belső életét. Ennek aláírói és megalkotói a következők voltak: Halász D. Sándor főjegyző, dr. Bajusz Mihály tisztiorvos mint közegészségügyi szakértő, dr. Villányi Leó állatorvos mint állategészségügyi szakértő, Hadházy László tűzoltóparancsnok mint tűzrendészeti és légoltalmi szakértő, Bácsalmási Antal aljegyző mint közellátási előadó, Fazekas Péter rendőrtanácsos, a kapitányság vezetője, Potyondy Miklós főfelügyelő a rendőrségtől, Jakab Iván csendőr főhadnagy a kiskunhalasi csendőrszárny képviseletében és Práger József, a kiskunhalasi zsidó tanács elnöke.

Ez a rendelkezés többek között kimondta, hogy a zsinagóga környékén lévő háztömb drótkerítéssel elkerítendő. Előírta, hogy az utcára néző ablakokat be kell festeni, a zsidó templom kapuját be kell deszkázni. A gettó körül felmerülő problémák elkerülése érdekében létrehozták a „zsidó-segédőrséget”, amely a zsidó tanáccsal együttműködve a gettó belső rendjének a fenntartását elősegítette.

A beköltözéskor a gettó lakóinak száma 551 fő volt. 1944. június 8-án a gettóból zsidó férfiakat hívtak be munkaszolgálatra. Egyes visszaemlékezések szerint 45 férfit vonultattak be, így a gettó létszáma 516 főre csökkent. A kiskunhalasi zsidóság összlétszáma 1944-ben 706 fő volt, közülük 155-öt már korábban munkaszolgálatra hívtak.

A kiskunhalasi zsidókat a tervek szerint 1944. június 17-én szállították a szegedi gyűjtőtáborba. Előtte azonban a zsidó lányoknak és nőknek megalázó procedúrán kellett keresztülmenniük: dr. Bajusz Mihály tisztiorvos vezetésével testi motozásnak vetették alá őket. 1944. június 17én végül megtörtént a bevagonírozás, és a halasi zsidókat Szabadkán keresztül szállították a szegedi téglagyárban kialakított gyűjtőtáborba.

Onnan a szerencsés körülményeknek köszönhetően a kiskunhalasiak többsége a deportálás során Ausztriába, majd egy részük Csehországba került munkatáborokba, és így megmenekültek a birkenaui gázkamráktól. Erre azért kerülhetett sor, mert a kiskunhalasi zsidók nagy része Szegedről az 1944. június 28-án elindított harmadik transzporttal indult útnak, ezt pedig Auschwitz helyett az ausztriai Strasshofba irányították. A közösség egyik része egy másik szállítmánnyal Auschwitzba került. A mintegy ötszáz deportált kiskunhalasi zsidó közül 184 fő nem tért vissza a deportálásból, nagy részük Auschwitz-Birkenauban pusztult el. A munkaszolgálatosok közül 80 férfi halt meg a fronton. A 264 áldozat emlékét a ma is működő zsinagóga falán található emléktáblák őrzik. A túlélők többsége a strasshofi gyűjtőtáborban, majd más ausztriai és csehországi munkatáborokban vészelték át a holokausztot.

1944. október 11-én Kiskunhalason történt a magyarországi holokauszt egyik legbrutálisabb tömegmészárlása. Az Újvidékről Kiskunhalasra érkezett 101/322. számú munkaszolgálatos-század tagjaira a pályaudvaron – eddig ismeretlen előzmények után – egy bácskai svábokból álló SS-egység és néhány helyi szélsőjobboldali aktivista lőni kezdett. A menekülni próbáló munkaszolgálatosok közül többen a helyi református temetőben vagy a város mellett lévő nádasokban próbáltak elrejtőzni, többnyire sikertelenül. A több mint kétszáz fős századból csak néhányan maradtak életben. Az egyik túlélő szerint több sebesült munkaszolgálatost még élve temettek el az áldozatokkal együtt. Ő így emlékezett vissza megmenekülésére: „Úgy tudtunk megmenekülni, hogy beöltöztünk magyar katonának egy alezredes segítségével.” Az ismeretlen magyar katonatiszt azt is elintézte, hogy a túlélők egy részét felvegyék a Kiskunhalason állomásozó honvédalakulatba. A tömegmészárlás 196 áldozata 1946. január 30-a óta a budapesti Kozma utcai temetőben nyugszik.

  • in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 807-889, Vági Zoltán Végső István

Bejelentkező űrlap