Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye

A VIDÉK ZSIDÓ EMLÉKEZETE

Font Size

SCREEN

Cpanel

Kecskemét

Kecskeméten már a hódoltság korában is jártak zsidók, akik Óbudáról jöttek át kereskedni a mezővárosba. Az első betelepülők is ebből a városból érkeztek 1746-ban. A helyi vezetés kezdetben több korlátozó intézkedést hozott velük szemben, de ezek a 18. század végére szinte teljesen megszűntek. A zsidó közösség egyenletesen fejlődött, és a 19. század közepére nagyrészt kialakította vallási és kulturális intézményeit. A hitközség 1801-ben alakult meg. Az első zsinagógát 1818-ban építették, s hamarosan elkészültek a zsinagógához kapcsolódó épületek is. A zsidó kulturális élet már a 19. század közepén aktív volt. A városban 1869-ben már 1512 (3,7 százalék) zsidó lakott. A hitközség 1869-ben neológgá nyilvánította magát, ám egy jelentős csoport 1917-ben levált róluk, és megalapította a helyi autonóm ortodox hitközséget. Az első világháború után folytatódott az aktív vallási élet, bár az ellenforradalomnak nyolc kecskeméti zsidó áldozata is volt. A helyi zsidók körében a cionizmus az 1930-as években egyre népszerűbbé vált.

1941-ben 1346 (1,5 százalék) izraelita vallású és 174 (0,2 százalék) kikeresztelkedett, de zsidóvá nyilvánított személy élt itt. Az 1944 áprilisá-ban végzett felmérés szerint a kecskeméti neológ anyahitközségnek mintegy 1100 tagja volt. Elnöke Vajda János nyugalmazott takarékpénztári igazgató, rabbija Schindler József volt. Az ortodox anyahitközség lélekszáma 198 fő volt, élén Kecskeméti Izidor elnök állt. 1941-ben Kecskemétről 400 munkaszolgálatost hívtak be, közülük a vészkorszakot csak 70-en élték túl. 1943-ban sok zsidó hagyta el a várost.

1944 márciusától a kecskeméti zsidók élete egyre nehezebb lett. A megszálló német csapatok tisztjei beköltöztek a vagyonosak házaiba. 1944 áprilisában letartóztattak, majd Kistarcsára internáltak harminc személyt, akik között a hitközség vezetői is ott voltak. Őket az elsők között, április végén deportálták Auschwitz-Birkenauba, ahol az SS-orvosok által munkaképesnek ítélt szerencsések részt vettek a magyar tömegtranszportok érkezése miatt kialakított birkenaui zsidórámpa (Judenrampe) kiépítésében, míg a többieket még érkezésük napján elgázosították.

1944 áprilisában a németek 60 zsidót gyűjtöttek össze, hogy a zsinagóga berendezését tegyék tönkre, és a templomot az SS-tisztek istállójává alakítsák át. Akkor semmisült meg a kecskeméti zsinagóga belseje. A zsidók helyzetét nehezítette, hogy a város élén egy közismert antiszemita, Liszka Béla polgármester állt.

1944 áprilisában megalakult a kecskeméti központi zsidó tanács, amelynek elnöke Schönberger Dezső lett. Tagjai a polgármester kinevezése alapján az elnökön kívül Gerő Miksa és Markó István kereskedők voltak. A későbbiekben kerültek a zsidó tanácsba: Gratzer Lajos, Lajtai Sándor, Kovács György, Fodor Imre és Láczerné Winkler Erzsébet.

Laczy István irodaigazgató kimutatása alapján tudható, hogy 1944 tavaszán a városban összesen 1323 zsidó lakott. Közülük 83 fő volt munkaszolgálatos, 95 fő pedig ismeretlen helyen tartózkodott, míg 262 főt csoportos munkajeggyel mezőgazdasági munkára vezényeltek, tízen pedig természetes halált haltak. Május végén tehát 873 zsidóvá nyilvánított személy várt a gettóba tömörítésre.

A polgármester több, a gettó számára alkalmas területet is kijelölt, így a kecskeméti gettót végül nem különítették el teljesen a keresztény lakosságtól. Ezzel párhuzamosan a gettó területe többször megváltozott: egyes visszaemlékezők szerint voltak épületek, amelyek kezdetben a gettó részei voltak, de a későbbiekben minden zsidót átköltöztettek máshová. A gettón belüli mozgás igen jellemző volt. Volt, hogy 3 nap leforgása alatt akár 2030 főt is ki-, majd épp ellenkezőleg, beköltöztettek. A polgármesteri iratok alapján biztosan a gettó területe volt: az ortodox zsinagóga, a városi barakklakások, a Vak Bottyán utca 9., 10., 12., 16., 17., 30.,a Klapka utca 26., 31., a Kuruc krt. 3., 15., a Károlyi utca 5., 6., 7., 8., 14., a Kaszap utca 7., a Werbőczy u. 4., a Bem utca 10., 12. és a Bezerédi utca 6. szám alatti épület, valamint a Zollner közben lévő Rézgálicgyár. Ezeken kívül is voltak azonban olyan kijelölt helyek, ahol zsidókat különítettek el. A gettó viszonylagos nyitottságára jellemző, hogy területén egy felmérés szerint 102 keresztény család lakott.

Hivatalosan 1944. május 30án, kedden reggel 6 órakor kezdődött a zsidók elkülönítése, de egyes források szerint átköltöztetésekre már korábban sor került. A gettósítás elindítása előtt a helyi zsidó tanács elnöke, Schönberger Dezső lemondott. Az egy főre eső férőhely körülbelül 2 négyzetméter volt. A gettósításra kijelölt épületeket 100 cm átmérőjű sárga csillaggal jelölték meg. A gettósítást Liszka polgármester pontosan szabályozta, mintaként az újpesti, a szegedi, a kaposvári és a makói gettórendeleteket használta.

A zsidók áttelepítésének irányítója Laczy István lett. Az ő irányítása alatt működött a 10 tagú átköltöztetési bizottság. Ez kijelölt egy közös raktárt, amelyben a kecskeméti zsidóság ingóságait helyezték el. A raktár épületei: a Fecske utca 8., a Nagykőrösi utca 10., a Bocskay utca 12. és a Horváth Döme utca 14. szám alatti ingatlanok voltak.

A polgármester több megszorító intézkedést is foganatosított a gettóba szorított zsidókkal szemben. Megtiltotta például, hogy a „zsidók piacokon és nyílt árusítási üzletekben” egyenként vásárolhassanak. Egyik fennmaradt kinevező okirat alapján 31 zsidó személy volt kijelölve arra, hogy a kecskeméti zsidóság részére bevásárolhasson. Másik kimutatás szerint a gettóba költözésre kötelezett zsidók közül több mint kétszázan nem vonultak be, vagy elszöktek. 1944. június 5-e és 6-a között 39 zsidó férfit vittek el munkaszolgálatosnak mezőgazdasági munkára.

1944 júniusában a hatóságok a kecskeméti téglagyár területén állították fel azt a gyűjtőtábort, ahová végül 5413 zsidót zsúfoltak be. A mintegy ezerfős kecskeméti zsidóságot a zsidó tanács 1944. június 17-i jelentése szerint a gettóból kivezényelték a városháza elé, majd a későbbiek során ők is a táborba kerültek: „Mindenkit sorra testi motozásnak vetettek alá, teljes levetkőztetés kapcsán és jóformán minden ingóságukat elvették. Ezek után mindnyájukat a város határán kívül lévő, üzemen kívüli gyárba kísérték ki, ahol a legsanyarúbb körülmények között sínylődnek.” A kecskeméti gyűjtőtáborba kerültek a későbbiekben még Abony, Cegléd, Csongrád, Jászkarajenő, Kalocsa, Kiskőrös, Kiskunfélegyháza, Nagykőrös, Soltvadkert és Törtel gettóinak lakói is.

 

A túlzsúfoltság elviselhetetlen volt. Egyes becslések szerint mintegy 70 személy lett öngyilkos. A deportálás előtti napokban pesti cionisták hamis papírokkal a téglagyárból 13 zsidót kimentettek. A gyűjtőtáborból két szakasz-ban deportálták a zsidókat: az elsőre 1944. június 27-én, a másodikra június 29-én került sor. Bár eredetileg a kecskeméti gyűjtőtáborból a zsidók egy részét ausztriai munkatáborokba (Strasshof környéke) szánták, úgy tűnik, végül mindenkit az auschwitz-birkenaui haláltáborba szállítottak.

A kecskeméti zsidók közül a deportálást végül 70 nő és 4 férfi élte túl.

  • in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 807-889, Vági Zoltán Végső István

Bejelentkező űrlap