Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye

A VIDÉK ZSIDÓ EMLÉKEZETE

Font Size

SCREEN

Cpanel

Kalocsa

Kalocsa érseki városként a középkori Magyarországon kiemelten fontos szerepet játszott. Az érsekek a településen csupán a katolikus vallásúakat tűrték meg, a más vallásúakat a város vezetése nem, vagy csak korlátozásokkal engedte be. A zsidó kereskedők például a vásárok idején a városban tartózkodhattak, de csak napnyugtáig. Ezalatt a Kalocsai járás területén tevékenykedő zsidók a környékbeli településeken laktak, leginkább Bátyán. A zsidókkal szembeni letelepedési korlátozást 1840-ben oldották fel. Ennek köszönhetően, ha lassan is, de megkezdődött a zsidók betelepülése a környékbeli községekből. Számuk 1880-ban 581 (3,7 százalék) főre nőtt. A hitközség neológ volt, és ahhoz képest, hogy csak igen későn tudott a városban megtelepedni, említésre méltó intézményeket és épületeket hagyott hátra. A zsidók jelentős befolyást gyakoroltak a helyi gazdasági életre, hiszen ők alapították a település első két bankját. Az 1918–1919-es forradalmaknak és ellenforradalomnak 5 zsidó esett áldozatául.

Kalocsa az azonos nevű járás székhelye volt. A járáshoz a következő zsidók által lakott települések tartoztak (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma, az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):

  •          *Bátya (15; 3555),
  •          *Dunaszentbenedek (4; 1480),
  •          *Dusnok (28; 3456),
  •          *Érsekcsanád,(9; 2246),
  •          *Fajsz (37; 3167),
  •          *Foktő (26; 2850),
  •          *Géderlak (9; 1481),
  •          *Hajós (19; 5311),
  •          *Homokmégy (8; 3043),
  •          *Miske (9; 2813),
  •          *Nemesnádudvar (13; 3097),
  •          *Öregcsertő (6; 1614),
  •          *Sükösd (30; 4139)
  •          és *Uszód (20; 1969). 

A 12 341 lakosú Kalocsán 1941-ben 360 zsidó élt, amely a teljes lakosság 2,9 százalékát jelentette, ezenfelül a városban 42 (0,3 százalék) kikeresztelkedett, de zsidónak tekintett személyt tartottak számon. 1944 áprilisában a neológ anyahitközség tagjainak száma 296 volt. A hitközség elnöke Lázár Miklós ügyvéd, az anyakönyvvezető rabbi Schwebl Mór volt. Az 1944 áprilisában kinevezett főszolgabíró, vitéz Egedy Kálmán, igen nagy lelkesedéssel alkalmazta a zsidóellenes rendelkezéseket. Súlyosan megbüntette azokat, akik az országos vagy megyei rendelkezéseket nem tartották be. Az alispáni határozat szerint a Kalocsai és a Dunavecsei járások településeinek zsidóságát Kalocsára kellett vinni.

1944 májusában két gettót is létesítettek Kalocsán. Az egyiket a Tomori és a Híd utcában lévő házakból alakították át. Oda helyezték el a Kalocsai és a Dunavecsei járási zsidókat, összesen 617 embert. A 304 kalocsai zsidót a Tomori u. 27., 29., 31., 64., 66., 68., 70., 72., 81., a Szent István u. 75., valamint a Híd u. 62., 64., 66., 68. szám alatti házakban zsúfolták össze. A konvertiták számára a Tomori u. 63. számú lakóépületet jelölték ki kényszerlakhelyül. A másik gettót a Búzapiac téri Paprikatermelőés Kereskedelmi Rt. raktárának két épületében alakították ki. Oda került a Kalocsai járás zsidóságának többsége a következő településekről: Bátya, Dunaszentbenedek, Dusnok, Érsekcsanád, Fajsz, Foktő, Géderlak, Hajós, Homokmégy, Miske, Nemesnádudvar, Öregcsertő, Sükösd és Uszód, megközelítőleg 181 személy. A zsidók koncentrálását Egedy Kálmán Kalocsai járási főszolgabíró irányította. A gettósításra 1944. május 22e és 30a között került sor.

A helyi zsidó tanács tagjai a feladatokat egymás közt megosztva képviselték a gettósítottakat. A kalocsaiakat Wolf Mátyás elnök, Szekeres Gyula és Link Elemér, a Kalocsai járásból beszállított izraelitákat Tápai Sándor, míg a Dunavecsei járás zsidó lakosságát Faragó Ferenc próbálta segíteni.

A gettók helyének kijelölését a kalocsai zsidó tanács javaslatára állapították meg. A fent említett helyek kijelölése azért tűnt megfelelőnek, mert a kalocsai zsidóság a városnak e részein lakott. A gettó azonban túlzsúfolt lett, mivel a környék zsidósága is ide került. Mégis, a helyzet talán kevésbé volt rossz, mint a többi magyarországi gettóban. Legalábbis ez derül ki a zsidó tanács jelentéséből, amelyet 1944. június közepén készítettek a gettóban kialakult helyzetről: „Létszám: (…) 617 fő. (…) Általában a helyzet kielégítőnek mutatkozik. Ezidőszerint (sic!) levél, pénz és csomag is küldhető. Élelmiszereket nem kell küldeni, mert elegendő van. (…) Betegszoba van, a gettóban két orvos működik. Gyógyszerkészlet van, a súlyosabb betegeket a Szentkeresztkórházba utalták be.”

A helyi zsidó tanács gettóba szorított zsidó testvéreik érdekében megpróbált közbenjárni. Ez találkozott a kalocsai érsek törekvéseivel is. A Magyar Szent Kereszt Egyesület tiszteletbeli elnökét, Zichy Gyula kalocsai érseket felváltó Grösz Lajos érsek is mindent megtett, hogy az üldözött zsidóságnak segítséget nyújtson. Az ő tevékenysége azonban leginkább a római katolikus hitű, de zsidó származású személyekre terjedt ki. A segítségét kérő zsidók és konvertiták hetente 50-100 levelet írtak neki az ország minden részéből. 1944 márciusa után azonban egyre kevésbé tudta segíteni híveit és a hozzá fordulókat. A helyi izraelita hitközség 1944-ben a gettó felállításának ügyében írt az érseknek:

„Kegyelmes Érsek Úr! Az ezeréves Kalocsa falai között soha nem uralkodott a gyűlölet szelleme; Excellenciád s Nagynevű Elődei mindig csak a szeretetet hirdették s gyakorolták, s Kalocsa vallásos lelkületű polgársága a Főpapi szózatot mindig meghallgatta és követte. Ez ad nekünk bátorítást arra, hogy kérésünket Kegyelmességed elé terjesztve, mélységes alázattal az iránt esedezünk: Méltóztassék az általunk ajánlott átköltöztetési megoldást kegyes pártfogásába venni, azt úgy a város Vezetőségénél, mint szükséges esetén magasabb Fórumok előtt is hathatósan támogatni.”

1944. június 18-án reggel 4 órakor Kalocsáról a zsidókat minden valószínűség szerint a szegedi gyűjtőtáborba szállították. A város 1944. március 25-én kinevezett polgármestere azonban valószínűleg nem rendelkezett pontos információkkal a zsidók úti céljáról, és június 22-én írt jelentésében a következőképpen tudósította az alispánt a kalocsai gettó utolsó napjairól: „Kecskemétről jött rendészeti közegek 1944. június 16–17-én átkutatták a gettót, értékeket és a zsidókat őrizetbe vették. (…) F. hó 18-ára virradóra 4 órakor a kalocsai vasútállomásról – vett értesüléseim szerint – Kecskemét felé elszállították.” A legvalószínűbbnek mégis az tűnik, hogy a kalocsai gettó lakóit a szegedi téglagyárból deportálták Auschwitz-Birkenauba.

Kalocsára egyes számítások szerint 100 fő tért vissza. Végeredményben csupán egyetlen kalocsai családról tudjuk biztosan, hogy megmenekült a gettósítástól és a deportálástól. Az ő esetükben azért tettek kivételt, mert a családfőt az 1919-es kommunista diktatúra idején kivégezték.

  • in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 807-889, Vági Zoltán Végső István

Bejelentkező űrlap